Belső utazás súlyos rejtélyek közt a végső megnyugvás reményében!
Cilka látszólag hétköznapi cselekvéssort végez és beszél, beszél...Elsősorban a szeretteihez. Az egészben mindvégig van valami szürreális lebegés. Menne már a nemrég elhunyt férje után, de, akinek gyerekei vannak, attól azt várják el, hogy akarjon élni. Szeretné jóvátenni, amit lehet, de nem tudja, hogyan kell ezt csinálni. A lánya szembenézést, múltfeltárást követel tőle, mert szerinte enélkül senki nem tud túllépni a transzgenerációs problémákon. Cilka idegenkedik a terápiától, de végül megérti, miért olyan fontos ez a lányának: ugyanazt hordozzák egész életükben. Utolsó erejével még megpróbál tenni a gyerekeiért...
Előadja: Nagyváradi Erzsébet Jászai Mari-díjas színművész
Rendező: Tasnádi Csaba, Jászai Mari-díjas
Író: Topolcsányi Laura
Az előadásban a nyugalom megzavarására alkalmas hang- és fényhatások vannak.
IMAgináció
Írói ajánlás
“Egy másik darabon dolgoztam éppen, amikor váratlanul meghalt az édesanyám. Úgy éreztem,
most lehetetlen mással foglalkozni, erről kell írnom. Arról a tényről, hogy valaki egykor volt - sőt,
mindig volt, mióta élek -, és most nincs, megszünt, teljességgel eltűnt az érzékeszervek által
értelmezhető tartományból. Felfoghatatlan ez, miképp a másik vége is az, miszerint valaki nem
volt, és most van. Csak azt úgy hívjuk, hogy születés, és a szakrális átjárónak abban a kapujában
csodálatosan jó lenni. Emez viszont a semmibe nyílik, tátongó űr felett állsz, a mellkasodból
érkocsányon lóg a szíved, és nem tudod, meddig tart ez.
Leültem arra a bizonyos két négyzetméterre. Aztán le is feküdtem oda. Ráengedtem a szívemet a
földre, amibe utolsókat dobbant az övé, és rátapasztottam a fülemet a kőre, ahol anyám fejében
utolsó táncukat járták a neuronok.
Mégse az én történetem ez. Mindannyiunké, akik veszítettünk már.”
Topolcsányi Laura, szerző
