Filmszerű táncköltemények mesélnek drámai sorsokról, összetett érzésekről
Április 11-én látható a Várkert Bazárban a Barbárok című táncelőadás, amely kapcsán Móricz Zsigmondról, korhű szatmári viseletről, bonyolult érzésekről, inspiráló személyes emlékekről beszélgettünk Zsuráfszky Zoltánnal, a Nemzet Művészével, Kossuth-díjas koreográfussal, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetőjével. JEGYVÁSÁRLÁS ITT

Miért éppen Móricz Zsigmond írásait választottátok a darab alapjául?
Idén ünnepeljük a szerző születésének 145. évfordulóját, izgalmas világképe ihlette az előadást. A legnagyobb népi írónk felmenői révén is kötődött a magyar parasztsághoz, de igazán a szatmári néprajzi gyűjtései során ismerte meg az életüket. Csodálatosan írt az emberi érzelmek bonyolultságáról. Az előadás filmszerűen, a tánc nyelvén újra fogalmazva jeleníti meg a műveiben ábrázolt emberi drámákat, az érzelemgazdag mozdulatok, a zene és a jelmezek közelebb hozzák majd a közönséget ehhez a különleges világhoz. A Várkert Bazár színpadán életre kelnek Móricz jellegzetes karakterei, a tiszazugi méregkeverő asszonyok, a Pillangó című kisregény szerelmespárja és természetesen a címadó Barbárok novella szereplői is. 

Hogyan készült az előadás?
Hosszú munkafolyamat volt, amelyben a mozdulatok és a zene összhangba került, a koreográfiát feleségemmel, Zsuzsikával (Zs. Vincze Zsuzsa Kossuth-díjas koreográfus – a szerk.) készítettük, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes mind a 40 táncosa szerepel majd az előadásban.

Korhű jelmezekben láthatóak majd a táncosok?
Az együttesnek saját jelmeztára van, amelyben gondosan megőrzött és rekonstruált öltözetek találhatók. A ruhák és a díszlet is hitelesen tükrözi a korszakra jellemző stílust és illeszkedik az előadott történetek hangulatvilágához. A szatmári viselet egyébként nagyon puritán, hamar polgárosult. A férfiak általában fekete mellényt, zakót, csizmanadrágot és kalapot viseltek.

Van kedvenc jeleneted?
Több is. Szívszorító és nagyon kifejező az előadásunkban, amikor az anya megtalálja a gyilkosság áldozatául esett férjét és kisfiát. De szeretem az a jelenetet is, amelyben a feleségem a tiszazugi méregkeverők történetét bemutató koreográfiához méreggel teli zöld üvegeket használt, így még érzékletesebben sikerült ábrázolnia az asszonyok drámai történetét. Vannak személyes emlékek alapján koreografált részek is; az egyik táncosom mesélte, hogy egyszer a fiával a Duna holtágában fürödtek és belegabalyodtak a hínárba, majdnem vízbe fulladtak. Végül a fiával a hátán úszott ki a vízből. Ezt idézi az előadásunkban az a rész, amikor apa és fia egymásra gurulnak, és úgy áll föl az apa, hogy a fia már a hátán van. 
Bízunk benne, hogy előadásunk nem csupán emléket állít az író zsenialitásának, hanem életre kelti azokat a pillanatokat, melyek örökké részei lesznek kulturális örökségünknek. 

NZSA