A humor forrása nálam elsősorban az önirónia. A néző gyakran önmagán, a közös sorson nevet - fogalmazott Grecsó Krisztián író, aki szerint az EgyÉletem életrajzi stand up estjén kíméletlenül őszinte. Az interjúban elárulta, hogy prózái már több konfliktust okoztak a családjában. Kiderült az is, milyen rituálé előzi meg a színpadra lépéseit.
Szeptember 14-én hozod az estet a Várkert Bazárba. Az alcím szerint életrajzi stand up. Mit jelent ez, inkább irodalmi est, színház vagy valóban stand up?
Mindhárom egyszerre. De az alapja, a kerete és a fő formája mégiscsak egy úgynevezett „amerikai típusú” stand up, vagyis nemcsak az az est jellemzője, hogy életrajzi, hanem hogy mindenféle érzelem belefér. Meghatottság, emelkedettség is. Nemcsak a humor vezeti. Ez amolyan sírós, nevetős este. Nincs megírt szövegkönyve, de zárt vonalon halad, és mivel videókkal, bejátszásokkal tagolt, konkrét íve van, végszavas.
Miben más, mint az Apám üzent est, amellyel októberben lépsz majd fel a Várkert Bazárban?
Teljesen más a két produkció. Az öcsémmel játszott közös est egy dialógus, megírt próza és félig kötött, néhol improvizált tánc között. Az EgyÉletemben mesélek, nincs felolvasás, viszont néhol interaktív, kérdezek a nézőktől. Csak egyetlen közös pont van, hogy mindkettőben felmegyek a színpadra.
Ha egyedül állsz a színpadon, az nagyobb szabadságot vagy nagyobb kiszolgáltatottságot jelent?
Nem tudom a nyitottság felől értelmezni, de az biztos, hogy nagy erőpróba: nyolcvan perc teljesen egyedül a színpadon. Minden perce feszült jelenlét, hiszen nem veszíthetem el a néző figyelmét. Úgy kell éreznie, hogy elröpült az idő, ne higgye el, hogy máris vége van.
Hogyan készülsz az estre?
Végigmondom fejben az első szekvenciát, és meghallgatom Bryan Adams, Sometimes you lose before you win című dalát. Hogy miért, azt ne kérdezd. Így alakult. A babonáknak nincs oka. A lényeg, hogy mire a takarásban állok, minden sejtemmel jelen legyek.
A visszajelzések szerint sokat lehet nevetni.
A humor forrása nálam elsősorban az önirónia. A néző gyakran önmagán, a közös sorson nevet, azon, amit felismert. Amikor az estet „írtam”, és vittem az anyagokat, sztorikat Lévai Balázsnak, nem vettem észre, hogy mítoszt rombolok. Hogy mennyire a zseni tudat, az eleve elrendeltség ellen megyek. És ezt nagyon szeretik az emberek. A közvetlenséget, a közelséget, az esendőséget.
Az est nagyon személyes történetekből épül fel. Van olyan pont, ahol azt mondod: ezt már nem mesélem el, mert nemcsak az én történetem?
Kíméletlenül őszinte vagyok. Nem óvom magam. De ez nem jelenti azt, hogy az őszinteség tolakodó vagy tapintatlan. Hiszen az a néző határait sértené.
Nemrég láttam a Keserű karácsony című filmet, ami azt az etikai kérdést is feszegeti, hogy milyen személyes sztorit rendezhet meg egy filmrendező. Mi alapján döntöd el, hogy egy történet még a családé, és mi az, amit már megoszthatsz a közönséggel? Volt belőle konfliktusod?
A prózáim több gondot okoztak már, sértettek családi érzékenységet, elsősorban akkor, amikor az olvasó családtag nem irodalomként, hanem memoárként olvasott. A jó történet tükör, és mitizálható. A többi magánügy.
Az előadás végigvezeti a nézőt a szegvári gyerekkortól a betegségen, az örökbefogadáson át egészen a máig. Miközben összeállt ez az este, volt olyan felismerésed saját magadról, ami meglepett?
Nagyon is. Ez az este értette meg velem, mit keresek a színpadon. Hogy miféle apai örökség ez, milyen transzgenerációs örökség, egy több generációs vágy, ami megvalósult. Apám szelleme ott lebeg minden előadás felett, és mielőtt kilépek, meg is szólítom magamban.
Ha ma le kellene írnod egyetlen mondatban, hogy miről szól a te életed eddigi története, mi lenne az a mondat?
Szem vagyok a láncban.
NZSA