Nagyváradi Erzsébet Jászai Mari-díjas színművész, az IMAginációt pályája egyik csúcsának tartja. Szerinte az előadás tele van olyan szürreális pillanatokkal, amelyek nem hagyják a nézőket megnyugodni, egyre beljebb és beljebb húzza őket a varázslatos lelki utazás. 70 percben legalább 30 karaktert játszik el és mielőtt a függöny legördül, rátalál a főszereplő lelkét beárnyékoló fekete felhőre.
Hogyan született az előadás?
Pár éve Szabó Ágnes, a Gózon Gyula Kamaraszínház igazgatója találta ki, hogy játsszak monodrámát. Nem értettem, miért kell engem kitenni egyedül a színpadra, miközben imádom a kollégáimat. De igaza lett, megszerettem a műfajt, azt mondta, egész estés színésznő vagyok. Megtanultam az erőmmel bánni. Tasnádi Csaba az ország egyik legjobb rendezője nagyon erős varázspálcával nyúlt az előadáshoz. Próba közben iszonyatosan kemény, de minden mondata a cél felé vitt.
Nehéz volt így dolgozni?
Nem szeretek jópofáskodni. Beledöglünk különben nincs értelme az egésznek! Persze megterhelt a próbafolyamat, előfordult sírás, mert ezt másképp nem lehet próbálni, de gyönyörű munka volt. Pályám egyik csúcsa ez a monodráma. 70 percben legalább 30 karaktert játszom el, tele van szürreális pillanatokkal, amik nem hagyják a nézőt megnyugodni. Nem ígérek könnyed szórakoztatást, a közönséget egyre beljebb és beljebb húzza majd a varázslat, az előadás nemcsak engem vesz igénybe, hanem a nézőket is.
Milyen visszajelzéseket kaptál?
Volt, hogy a közönség hosszú percekig némán ülve maradt a taps után. Az előadás ezerféle útravalót kínál. Van egy színházi ’örök törvény’, hogy a műszak mondja meg, jó-e az előadás vagy bukás. A főpróbahéten már dolgoznak a hátunk mögött. A fodrásznőm kezdés előtt megcsinálja a kontyomat, és mehetne haza. Kiderült, hogy mindig a nézőtéren maradt. Később elmesélte, hogy az első előadás után felhívta a lányát és elindult egy életmentő beszélgetést köztük. A színház feladata, hogy tükröt tartson és segítsen mélyre ásni, értsük meg az érzéseinket, és vigyünk magunkkal valamit, ami változtathat a gondolkodásunkon, az életükön. Ez a színészi munka felelőssége.
Mi az az imagináció?
Ez egy pszichológiai kezelés, hasonlít a hipnotizációhoz. Amikor imaginálunk, szabadjára engedjük a képzeletünk áramlását. A páciens feladata, hogy az addigi élettapasztalatait próbálja meg képekben megfogalmazni. Ezekkel lehet továbblépni, elemezni mindazt, ami előhívta őket. A darab alcíme: Bárnevolnácska. A szerző, Topolcsányi Laura nagymamáját hívták így, aki sokgyermekes családban nőtt fel, ő az utolsó gyermek volt, és az anyuka nevezte így. A Veszprémi Petőfi Színház Tavaszi Fesztiváljára írta a darabot, ahol érzékenyítő témák kerülnek fókuszba, mint például a rák, vagy az autizmus. Laura akkoriban vesztette el az édesanyját, úgy érezte, hogy ki kell magából írnia, hogy tovább tudjon lépni. A monodrámához egyrészt a saját, másrészt az én felgyülemlett anyaságomból merített.
A főszereplője egy falusi asszony Cilka, aki egyedül él. Hogyan keveredik drámai helyzetbe?
Az ura meghalt, a gyerekek kirepültek. A dráma akkor veszi kezdetét, amikor a lánya betoppan és megkéri, hogy menjen el pszichológushoz. A lány úgy érzi, hogy az anyjának a múltjában van egy fekete felhő és ha nem fújják el, akkor az ő lelkét is örökre beárnyékolja majd, idővel pedig a gyermekébe is tovább száll. Cilka nem tudja, mi fán terem egy pszichológus, de végül elmegy. Egyre mélyebbre jutnak és megtalálják végül a felhőt. A darab üzenete az, hogy előbb-utóbb mindenki eljut odáig, hogy feltegye a kérdést: Ki vagyok én? Miért születtem?
Van jól bevált módszered az önelemzésre?
Nekünk színészeknek a legjobb módszerünk arra, hogy túléljük saját magunkat, a fájdalmunkat, ha felmegyünk a színpadra és kijátsszuk. Gyakorlatilag minden szerepnél meg kell fejtenünk, ki az az ember, akit meg kell formáljunk, így nagyon gyorsan eljutunk ahhoz a kérdéshez is, hogy ’ki vagyok én’. A válaszhoz szükség lesz a családra, meg kell vizsgálni a szülőket, a nagyszülőket és a dédiket is. Mindannyiuktól kapunk jót, de a fel nem dolgozott sebeiket is megörököljük. Csúnya szakszóval, ez a transzgenerációs trauma. A legjobb, amit tehetünk gyermekeinkért, ha megmutatjuk nekik, hogy le lehet győzni a nehézségeket. Ebben az egyéni, vagy a több generációt behívó családterápia is segíthet.
Mi mindent örököltél a felmenőidtől?
Gyakran megkérdezik tőlem, honnan van ez a mély hangom. És akkor elkezdek mesélni a családom délszláv származásáról. Jellegzetes az arckarakterem, ami a dédanyámé volt. Anyukám sokat szorongott, ’mitadisten’ én is ilyen típus vagyok. Pókiszonyom van, sajnos a fiamnak is. Jó lett volna időben segítséget kérnem, hogy ne adjam át. Ha a sebeink felszínre kerülnek, akkor be tudjuk gyógyítani azokat. De ahhoz látnunk kell, mivel állunk szembe, össze kell-e varrni, vagy elég a fertőtlenítő és a ragtapasz.
Nem először lépsz fel a Várkert Bazárban.
Sok jó élmény fűz ide, nagyon remélem, hogy Cilkának is szép élete lesz itt! Nem csak azoknak lehet érdekes a története, akik spirituális beállítottságúak, hanem azokat is meg fogja szólítani, akik egyáltalán nem foglalkoznak az érzelmeikkel, vagy a múltjukkal. Katarzisos lélekbe maró előadás, ugyanakkor hihetetlen humora is van.
NZSA