„Jazz nélkül nem tudnék élni, meghatározza a zenémet, az egyéniségemet”
Ifj. Szakcsi Lakatos Béla jazz- zongorista, a Szakcsi Jazz Egyesület elnöke édesapja kivételes zeneszeretetéről mesélt, és elmondta, hogyan idézi fel zenei munkásságát a VárkertFeszt zárónapján. A Szakcsi Jazz Egyesület koncertjén összesen 24-en lépnek fel, három generáció nemzetközileg elismert zenészei. Azt ígérte, könnyed, de igényes esttel készülnek, sugárzik majd az energia. JEGYVÁSÁRLÁS ITT
Mióta zenélnek együtt a koncerten fellépő zenészek?
Vannak, akikkel a gyerekkorom óta együttjátszom. Tavaly alakult meg élvonalbeli magyar jazzművészekkel a Szakcsi Jazz Egyesület, ami összefog minket. Még édesapámmal közösen találtuk ki, hogy létrehozzuk az egyesületet azzal a céllal, hogy minden eszközzel a jazzt népszerűsítsük. Három generáció is képviselteti magát, a nagy öregek - Kőszegi Imre, László Attila, Zsoldos Béla - állandó zenásztársai voltak édesapámnak, de a középgeneráció is rendszeresen fellépett vele, hozzájuk tartozom én is, ahogy Róbert öcsém, Balázs Elemér, Fekete Kovács Kornél, és Oláh Kálmán. Öröm, hogy velünk tartanak azok a fiatalok is, akik még csak most bontogatják a szárnyaikat. Kölcsönösen tanulunk egymástól.
Bárkinek említem Édesapád nevét, egy szívhez szóló történet jut az eszébe róla. Egyik kollégám vidékre ment vele, és ameddig úton voltak, egyfolytában nevettek, a könnye is kicsordult, azt mondta, azóta se nevetett olyan jóízűen.
Őszinte, istenhívő, kedves embernek ismerték. Nem voltak művészi allűrjei, mindenkivel szívesen beszélgetett. A zeneszeretete rendkívüli volt. Miután felkelt, megmosta az arcát, majd egyből leült a zongorához, aztán egész nap csak zongorázott. Látni lehetett az arcán, hogy boldoggá teszi, ha muzsikálhat. Valamikor csak úgy pötyögtetett, édesanyám pedig kisebb idegrohamot kapott. (nevet) Fiatalon azért vállalt munkát Amerikában, hogy fejlessze a tudását, heti egy szabadnapja volt, ilyenkor a New York-i jazz klubokba ment, és meghallhatta a nagyokat. Az ottani keresetéből vette az első elektromos zongoráját.
Itthon aztán megalapította a Rákfogó zenekart, amivel az egykori Ifiparkban is fellépett.
Bizony gyerekként itt voltam a Várkert Bazárban a koncertjén, többezren hallgatták őt, hatalmas bulik voltak.
Tanított téged és a testvéredet zongorázni?
Nem. Hagyta, hogy a saját utunkon járjunk. Robi és én is mást képviselünk a zenében, de mindketten a jazz európai jellegét visszük tovább zenészként. A zene az életem, jazz nélkül nem tudnék élni, meghatározza az egyéniségemet, a lelkivilágomat. Az improvizáció, a szabadság a kreativitás nem csak a zenémre, hanem a magánéletemre is jellemző.
Édesapád hatalmas zenei örökséget hagyott hátra. A koncerten hogyan emlékeztek meg róla?
A fellépőink szívüket-lelküket beleadják az estbe épp úgy, ahogy édesapám is tette minden alkalommal, amikor leült a zongorához. A szellemisége, a fanatikus gyakorlása, a munka szeretete mindannyiunk számára követendő példa. A koncert dallamvilága is megidézi őt. A zongorajátékommal indítunk, olyan érzéseket idézek meg rögtön az elején, amelyek a lelkivilágát tükrözik, és a rá oly jellemző érzékeny billentéseket, sajátos improvizációját is bemutatom. Összesen 24 zenész lép színpadra és elárulhatom, hogy nagyon erős fúvósszekcióval érkezünk.
Mit gondolsz, a kezdetekhez képest miben változott a jazz, mint műfaj?
Már közel 100 éve létezik. Vannak, akik igyekeznek lebutítva popularizálni. Nekünk az a feladatunk, hogy a közönség olyan koncert-élményt vigyen haza, ami segíti a feltöltődését, sugározzon a színpadról az energia, de ehhez az is kell, hogy a rajongóink ne üres jazzt halljanak. Könnyed, de igényes zenét viszünk a színpadra. Bár nem könnyű feladat, de a zenészeink képesek erre. Nyugat-Európában nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarországon vannak a legtehetségesebb zenészek és hálistennek az utánpótlás is úton van. Büszkeség az is, hogy jövőre először jazz-zenészeknek ítélik oda az állami középdíjnak megfelelő, édesapámról elnevezett Szakcsi Lakatos Béla-díjat.
NZSA